Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gumimaci, az öttusázó

Ráragadt a név. Talpától a fejéig magán hordozta, s ha voltak is kétkedők a nevét illetően, arcába nézvén, széles vigyorral, már csak bólintani tudtak. Ő volt a Gumimaci. E jóságos, puha ábrázat, mit sem változott az évek során, s ha szabad ilyet mondani, hát kimondom kerekperec, sőt! Hősünk a régmúlt emlékeiből tört a jelenem felszínére, példaként egy „ügy” kapcsán, ami, nem tudom tanulságos-e, vagy csak simán hétköznapi(?)
Mesélek róla.
Nálam kezdett úszni, és jutott egészen az öttusáig. Soha semmilyen eredménye nem volt, és igazán türelmes olvasónak kellett lenni, hogy megtaláld nevét a versenyjegyzőkönyvek legalján. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a futunk még és a futottak még, nem is esik olyan messze egymástól. A különbség csupán annyi, előbbi az edzés alkotó eleme, míg az utóbbi egy tréfás „vigasztalása” a szánalmas produkciónak. Szóval az évek teltek-múltak, születtek szép sikerek, egyik érte a másikat, csak barátunk feje körül nem gyúltak fel a dicsőség fényei. Egy borús napon, mikor a gondok is a fekete viharfelhők seregébe tömörülnek, egyik edző kollégám, így szólt: ez a Gumimaci gyerek, tulajdonképpen, mit keres még nálunk? Szót követte a megvalósítás, és az ítélet bevégeztetett Kb. nyolcéves pályafutás lett hirtelen a semmi martaléka. Anyukája könnyes szemekkel kérte számon tőlünk, miért nem évekkel korábban tettük ezt, esélyt adva ezzel egy másik sportra. Nos, mikor cselekszünk helyesen? Hagyni, vagy nem hagyni, ez itt a kérdés. Mikor fessük fel az elmeszelésnek taccsvonalát? A szem, mely tükre lelkünknek, ügyes kis nagyító lencsékkel megáldva terelget bejövő fényeket, és okos fejekbe vetíti az egyazon képről alkotott, mégis merőben különböző filmjeit. Mást lát egyik, vagy másikunk, noha a tárgy ugyanaz marad. Ezzel nehéz vitába szállni, csak remegő ujjakkal arra szeretnék rámutatni, kapott oldala is akad néha az eseménynek…
Látni és tudni illik, hogy ez egy versenysport egyesület. Aki nem tud, vagy nem akar versenyezni, annak pályafutása korlátozott, bizonyos előnyöktől mentes, a ráfordítás anyagi, és edzői figyelem tekintetében, szűkebb marokkal mérhető. Kérdem tisztelettel, nem az egyesület ad é, mikor hagyja sportolni, a nyilvánvalóan öttusaeredmények közelébe sem kerülő hobbistákat? Az úszó, futó edzésmunka, az öttusa elemi iskolája. A további versenyszámok oktatása jelenti a felső tagozatba lépést, ahol a követelmény már más alapokon nyugszik. A hely szűke, valamint a forintráfordítás korlátai, megkövetelik az eredményességet. Nem dobogós helyekről beszélek feltétlen. A szorgalom, az edzéseken való jelenlét, (értsd: hajnali úszás pl.) szívélyes fogadtatásra talál, mert edzőpartnerekre is szükség van. A szövetség, vagy az egyesület által finanszírozott juttatások azonban, mindig az élen lévők támogatására korlátozódnak. Több mint huszonöt éve vagyok itt edző, sem én, sem kollégáim száján nem esett ki olyan mondat, ne menj reggel úszni, hegyre futni hétvégén. Mielőtt markát tartaná bárki, nézzen szét e házak táján. Magában.

Néztem távolodó alakját. Álltam a fa alatt, az együtt érző felhők velem sírtak. Mindig szomorú, ha véget ér egy számunkra kedves történet… Enyhülést hoz, a szép emlékek idézete!

Na pont ilyen volt!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nem vész kárba

(M_Eszter, 2013.09.25 09:15)

Azt gondolom, nem vész kárba egy edzés sem, amit a gyerekek a KSI-ben töltenek. Még akkor sem, ha majd "elmeszelődünk", ha mégsem látszik oly fényesnek a tehetség.
Addig is igyekszünk megtenni a megtehetőt (kicsik és nagyok), és nem hullatunk könnyeket. Amúgy is, ahogy Monspart Sarolta is monda: "Sírni csak a győztesnek szabad."

Re: Nem vész kárba

(gyula bá, 2013.09.26 18:39)

ebben bízom én is