Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első fenyőfám

Szeretem a karácsonyt. Régen jobban, ahogy a gyerekek általában, gondolom. Imádtam, hogy együtt a család, a színes fényeket, jó anyám sütijeinek illatát, és a szünidei matinét a tv-ben. Magilla gorilla, Foxi Maxi, meg hasonlók. Az ajándékok nem okoztak túl nagy meglepetést, bár úgy csináltam, de az az igazság, mindig kikutattam valamennyit. Volt, hogy az eldugott ajándékot elfelejtették a fa alá tenni, ilyenkor finoman jeleztem, tán lenni kéne még valaminek. Jó tudni előre, mit hoz a Jézuska, nem? A karácsonyfánk néha elérte az egy métert is, igaz, a szekrény tetején egész nagynak látszott. Tizenhat lehettem kb., akkortájt jöttek divatba a nagy tűlevelű feketefenyők, és rávettem szüleimet, legyen ilyen nekünk is. A ráhatás kedvéért rögtön felajánlottam, bízzák csak ide. Nem sejtettem mit veszek ezzel a nyakamba, és kerül be kitörölhetetlenül, drámai emlékeim közé. A hegyen, ahová futni jártunk, volt egy erdészház, ők is árultak ilyen fákat, a lehetőség magáért beszélt. Sikerült is választanom egy akkorát, hogy egy fürge mókusnak is többször meg kellett volna állni pihenni rajta, mire felér a tetejére. Az erdész bácsi, néhány kilométer madzaggal összekötötte, és daruval ráemelte az edzőm kocsijának tetejére. Eddig rendben is volna. Büszkén néztem, ahogy a népek ujjal mutogatnak utánunk, mert biztosra vették, az ország fáját viszik a Parlament elé. A fuvar azonban nem hazáig szólt, hanem jócskán messze tőle. A kocsiban utazó sporttársak, valamint tízegynéhány arra járó segítségével,  ledöntötték az autóról a fámat, és boldog karácsonyt integetve, magunkra hagytak. A kép címe: Én és a mamutfenyő. Pár métert vonszoltam még csak, mikor a madzag megadta magát, és az én drága karácsonyfám, hirtelen háromszorosára nőtt. Ünnep előtti csúcsforgalom. Egyik tömött villamos a másik után, vidáman csilingelve haladt tova, miközben az esélyeim mérlegeltem. Többször is osztottam, szoroztam, de az eredmény mindig nullára jött ki. Kockáztatnom kellett. Néhány támadás kudarcba fulladt, egyszerűen visszapattantam az ajtóról, végül a sokadik kísérletre felbirkóztam magam, hála az önkéntes segítőknek, akik testi épségüket nem kímélve, hangos hórukk kiáltással tolták a még kiálló ágakat. Na ott ahol álltam, és további két ajtóban, nem szállt föl senki, elhiheted. Ha valaki megszokásból lépett föl a nyitott ajtóba, a fenyőerdőmmel találta szembe magát. Látni ugyan nem láttam őket a fa alól, de tisztán hallottam - jaj áhh uhh sszzz. Leszúrtam valamennyit. Tus! Lejutni sem volt fáklyás menet, s mire az emeleteket is megmászva végre haza értem, a megtépázott sereg hozzám képest, divatmagazinba illett volna. Ezen a karácsonyon, otthonunkba költözött a fenyőerdők minden vadregénye. Őzek, mókusok… Így történt.

 

Mint a mókus fenn a fán...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

:)

(Wagner Eszter, 2011.12.07 06:19)

Ez klassz történet volt, Gyula! Pláne, ha elképzelem! :-)))

Re: :)

(Gyula bá, 2011.12.07 07:30)

Most már én is nevetek rajta, bezzeg akkor... :)