Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lovaglás

Gyakran eszembe jut az öttusás múltam, a kezdet, ahogy hozzátok hasonlóan, része lett napjaimnak a sport. Megmondom őszintén, én már nem emlékszem, mitől ragadtam itt, volt e célom, vágyam, vagy egyszerűen természetessé vált, és csak utaztam a hullámokon. Azt tudom, az edzés csupa nagybetűvel volt belém írva, minden mást simán leelőzött.
Emlékeimből számonként, most egy lovas sztorit mesélek nektek.
Hidd el, olyan lovas még nem született, legyen akármilyen Buga Jakab, hogy ne ismerkedett volna meg a jó magyar anyafölddel. Egész konkrétan a lóról esésre céloztam. Van ez így néha. A módszer a következő: Felpattansz, leporolod magad és szaladsz a ló után. Előbb utóbb elkapod, (mé' nem is tűnik el örökre) és ha visszaültél, megmutatod neki ki a főnök. Többé eszébe ne jusson nem úgy lépni ahogy parancsolod.
Az én vadlovamat Honvágynak hívták. (annyira nem vágyakoztam utána) Gyanútlanul ügettem vele a vágtapályán, de nagyon nem tarthatott tőlem, mert egyszer csak önállósította magát. Úgy ugrott ki alólam mintha ott se lett volna. Az előbb említett felpattanásom túl gyorsra sikerült. Ha lapítok  még,  elkerülöm a futtában tőle kapott  jó nagy pofont. Elég kemény tenyere van, patának hívják. Nekem se kellett több, szirénázva rohantam a mosdó felé, a vért törölgetve az arcomról. Kicsit meg voltam sértődve, mikor a mentős mindenféle villogó nélkül, kényelmesen gurulva vitt a balesetire. Egy ideig két fejjel rendelkeztem, akkorára dagadt, valamint eléggé hasonlítottam a piros szemű nyuszira, a bevérzett  szememnek köszönhetően. Mégis hasznos volt ez a történet, ahogy drámaiságát ecsetelve, a  suliban meséltem a matek tanárnak, a hármasra lezárt jegyem, négyesre javította. Minden rosszban van valami jó!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.