Véráldozat... neked annyi!
KSI? Kinek Sajog Izomláz? Például. Amúgy valami sportiskola, de izomláz veszély nem fenyeget mostanában, ha csak azért nem, mert meggondolatlanul utána kapsz egy hirtelen ötletnek, s rögtön befájdul a mozdulat, a semmittevésből kifolyólag.
Naná, hogy néztem. Ki nem? Micsoda áldozat! Lemondás, aszkétizmus és társaik. Tévedés. A sportoló nem áldoz fel semmit. Azért gyötrődik, mert szeret gyötrődni. Amit elhagy, az kevésbé fontos számára, mint az edzés, a versenyek. Szóval, ne félj, hogy bármiről is le kell mondanod, és áldozatokat kell hozni a sikerért. Aki tam-tam dobok kíséretében véráldozatnak éli meg az edzéseket, az nem jut messzire, és tuti nem lesz élsportoló. Na bumm. Lehet élenjárni másban is, de az már igaz, a sportsikerhez kevés hozzá fogható akad.
Á, kész. Én az ügyes, a hipp-hopp, a már-már virtuóz, azzal kell farkasszemet néznem, hogy bénulok. A saját gyerekeim, térdüket csapkodva kacagnak ki, hová ütöttem a labdát, (ha nem épp mellé suhintottam) botlottam bele, meg hasonlók. Nem borzasztó? Egyre többször választom a lelátót, leszek közönség, és vigasztalódom azzal, mégis csak tőlem örökölték a penge mozdulatokat, nem igaz?
Csak benéztem, ahogy az öreg portás járja megszokásból végig az üres parkot. Nem szándékom nyár végi harangokat kongatni, hisz nincs is még az. Csobbanunk?
